Diotoro – E.T.A. Hoffmann

…a padozat alol borzalmas sziszegessel het egerfej bukkant fel, het szikrazo koronaval. Csakhamar elonyomult a hetfeju Egerkiraly, akit haromszoros sivitassal udvozolt egesz serege, s egyszerre indultak – kopp-kopp, trott-trott – a szekreny fele, ahol Marika allt. A felelemtol ugy dobogott a szive, hogy azt hitte, kiugrik, majd meg azt erezte, megdermed a ver az ereiben. Hatratantorodott, es ekkor – klirr-klirr-prr – a szekreny uvege szilankokra tort. Ugyanakkor eles fajdalmat erzett a karjan, de a szive meg is konnyebbedett. Nem hallotta a sivitast, futyulest, minden elnemult, noha nem nezett oda, azt hitte: az egerek megrettentek az uvegcserepek csorrenesetol, es eliszkoltak. De mi ez megint? A szekrenyben, Marika hata mogott kulonos mozgolodas tamadt, hangocskak zajongtak: Folkelni! Folkelni! Csatara, meg az ejjel! Folkelni! Csatara!